Néhány idézet a könyvből

A zene titokzatos hatalmáról:
„A zene hatalma megérthetetlen, mégis átélhető dolog az ember számára. A zene elkísér minket egész életünkön át. Zene szólt a bölcsőnk fölött, az óvodában, az iskolában. Zenére ballagtunk, mint vén diák, zene szól a focimeccsen, az utcán és a templomban. Minden ünnepünknek külön zenéje van, a születésnaptól kezdve az esküvőn át a karácsonyig. Végül pedig zene szól majd a temetésünkön is.
De micsoda erő feszül a zenében? Hogyan van hatással lelkünkre? 
Titokzatos hatalom ez. Tudományosan meg nem érthető, érzéki és transzcendens egyszerre. Megfogható, lekottázható és mégis szavakkal kifejezhetetlen. A zene egyrészről színtiszta matematika, hiszen olyan csodálatos törvényszerűségek uralkodnak benne, mint a csillagok járásában, másrészről megérthetetlen, megérinthetetlen titok. Láthatatlan hidat képez testünk, lelkünk és szellemünk közt. A zenész mestersége megtanulható, de amitől a zene hatással van az ember lelkére, az megtaníthatatlan. Mindezt jól példázza a történet, miszerint egyszer Mozarttól megkérdezték, hogy a zeneszerzés mesterségét hány éves korban kell elkezdeni megtanulni.
- Úgy tizenkét éves korban - mondta a mester.
- De hiszen ön már négy-öt éves korában komoly darabokat írt! –csodálkozott a kérdező.
- Igen, de én nem is kérdeztem meg senkitől, hogy mikor kell elkezdeni.

A hermeneutika közérthető definíciója:

      „A hermeneutika valami olyasmi, aminek segítségével például elmagyarázhatjuk egy mai fitness klubba járó, fiatal hölgynek, hogy miért volt jó Dávidnak, mikor zsíros falatokkal telt meg a szája. Ami Dávidnak jó volt, az egy mai hölgynek valószínűleg undorító. Ez egy történelmi és egyben kulturális távolságból fakadó különbség. Ha azonban elmagyarázzuk a hallgatónak, hogy mire is gondolt Dávid, amikor ezeket a szavakat leírta, máris áthidaltuk a problémát, hiszen nem a zsíros falatokat szájába tömködő Dávidot kell magunk előtt látni - ami valljuk be, mai szemmel nem túl szívderítő élmény -, hanem lelkének azon állapotát, melyet így akart láttatni velünk. Érdekes dolog ugyanakkor megfigyelni azt, hogy ennek a történelmi, kulturális és nyelvi távolságnak az értelmezése, áthidalása mennyire hiányzik, amikor a zenéről mint Isten dicsőítésének eszközéről gondolkodunk.”

Íme egy hosszabb összefüggő rész, a 2. zenetörténeti fejezet konklúziója:

„Amikor a kereszténység zenéjét próbáljuk megérteni, sokszor ugyanabba az alapvető tévedésbe esünk, amely a komolyzene területén is sokáig uralkodott az utóbbi évszázadban. A minket megelőző korszakok zenéit saját korunk szemüvegén, ízlésvilágán és szokásain keresztül próbáljuk meg értelmezni (és játszani), nem pedig folyamatában, zenetörténeti összefüggéseiben tekintünk rájuk. Valamikor a 20. század közepén alakult ki az úgynevezett historikus mozgalom, amely célul tűzte ki, hogy a régebbi zeneműveket „korhű” hangszereken és előadói gyakorlat alapján értelmezzék és adják elő. Akkoriban - a 20. század közepéig - minden régebbi zenét a késő romantika zenei és zenekari ideáljának szemüvegén keresztül adtak elő. Bach oratóriumait gigantikus méretű zenekarokkal és hatalmas kórusokkal adták elő, a romantika kifejezőeszközeit használva. Ha Bach hallott volna egy ilyen előadást, mondjuk Furtwangler vezényletével, valószínűleg rá sem ismert volna. A dagályos, súlyos hangvétel, az állandóan vibráló - mégis érzéketlenül játszó - vonósok, a merev ritmika, az általa kívánt artikuláció teljes hiánya elrettentették volna őt. (A hatalmas szimfonikus zenekarokat is átüvöltő énekhangokról ne is beszéljünk.)
Bach zenéje saját korában szenvedéllyel teli „modern” zene volt, amely magával ragadta hallgatóit, mára viszont múzeumi darab lett.
Ugyanígy Mozart sem értené, hogy mi történik, ha beülne egy mai együttes zenekari estjére. Nem értené, hogy miért van a teremben rosszkedv és „hullaszag”, ugyanis az ő idejében a koncert olyan volt, mint egy mai jazz fesztivál hangulata. Az emberek falatozgattak, beszélgettek, élvezték egymás társaságát és a zene újszerű hangzását. Ha tetszett nekik egy téma, bekiabáltak: „Bravó, Wolfi! Ezt még egyszer játsszátok el!” A tételek közt – sőt még az előadás alatt is – óriási tapsviharba törtek ki, ha egy-egy rész különösen tetszett nekik. A zene számukra élt, és ők együtt éltek a zenével. A mára kialakult klasszikus zenei koncertgyakorlat áhítatoskodó, élettelen sznobizmusa elrettentené őt. Néha – a közönség megviccelése céljából – halkan kezdte a szimfónia expozícióját, hogy csak pár ütem után vegye észre a beszélgető közönség, hogy már megy a darab. Ilyenkor a publikum vette a lapot, és harsány kacagásban tört ki. Gyakran előfordult az is, hogy egy-egy különösen népszerű tételt meg kellett ismételni. A mai ember szemében azonban a régi korok zenéi elvesztették hús-vér, mélyen emberi, szenvedélyes voltukat, és élettelen szimbólumokká dermedtek. Mivel viszont saját korával is teljesen elvesztette élő kapcsolatát, kialakult egy különös zenei vákuum.
Egyházzene-történeti szempontból elmondhatjuk, hogy mindegyik egyház azt a zenét tartja sajátjának – és sokszor egyedül biblikusnak –, amely abban a korban számított kortárs zenének, amelyben az adott egyház létrejött. Ez egyrészről kívánatos, hiszen vannak, akik megőrzik ősi dallamaikat, értékes szövegeiket, másrészről konfliktusokat eredményez, mert az egyházak egymás zenéjét nem kulturális, hanem sokszor erkölcsi, szellemi alapon utasítják el.

Összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy nincs olyan általunk ismert egyházzenei irányzat, amelynek hangzásán egykor valakik súlyosan meg ne botránkoztak volna. Még a gregorián is megkapta a magáét a maga korában, amikor a tridenti zsinat elrendelte megtisztításukat mondván, hogy azok tele vannak „barbarizmussal, zavarossággal, ellentmondással és fölösleges dolgokkal”.
A két legnagyobb megütközést kiváltó zenei forradalom talán a két ezredváltó időszakra tehető: a többszólamúság és az afrikai szellem megjelenése a nyugati társadalomban. Ma már nem értjük, hogy Ambróziusz énekeiben mi volt olyan érzéki, vagy hogy Boethius miért tartotta zavarosnak, cicomásnak, sőt gyalázatos iparágnak saját korának zenéjét. Nem értjük, hogy mi volt olyan barbár a gregoriánban, és nem kelt bennünk szexuális ingereket akár száz szólam együtthangzása sem. Ha ma Mozart 16 ütemes crescendo-ját hallgatjuk, semmi különöset nem találunk benne, Handel Messiását nem érezzük istentelen profanizálásnak, és akik egykor Elvis Presley zenéjére lázadtak, azok - a mai „öreg fiúk” - fejüket csóválva mondják: „Ezek a mai fiatalok! Bezzeg az én időmben…”
 

Kedvelj bennünket